ÉVZÁRÓ KIÁLLÍTÁS A MÜSZIBEN / FINAL SHOW IN MÜSZI
Fotók a Facebookon! / Photos on Facebook
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
CSAKODA - DE IDE IS! Kiállításmegnyitó a MÜSZI-ben!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
2012. december 14., péntek
19:00 A kiállítást megnyitja: MÉLYI JÓZSEF müvészettörténész
20:00 MAYBERIAN SANSKÜLOTTS
21:00 GAZSI RAP SHOW és Az Atom Gyermekei
Cím: MÜSZI, Blaha Lujza tér 1-2.
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
Mélyi József megnyitószövege:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves diákok!
Sokan azt mondják, a legsötétebb idöket éljük, erröl megkérdeztem apámat, aki azt válaszolta, hogy elég sötét, de azért volt már rosszabb. Apám tudja, miröl beszél, jövö év elején lesz 93 éves, akkor született, amikor Szovjet-Oroszországban még polgárháború zajlott, a fehérek irtották a vörösöket és vice versa. Mielött mindenki megrémülne, hogy eltévedtem és rossz kiállításra jöttem, elmondom, hogy mindez tényleg a Csakoda-projektröl jutott az eszembe. Volt ugyanis ezekben a polgárháborús idökben, arra keletre néhány ember, aki a zürzavaros világban már rég nem az öldökléssel tör?dött, hanem a müvészetet akarta terjeszteni; ez a néhány ember úgy gondolta, hogy a sötét id?kbe a kultúra révén lehet csak világosságot vinni. Erröl szól egy szép szovjet film, amely nem sokkal azután keletkezett, hogy én megszülettem, az a címe, hogy Ragyogj, ragyogj, csillagom. A filmben egy Mokiszin nevü ember egy lovas kocsival járja a végtelen vidéket, a félig elpusztult, kirabolt városokban, falvakban próbálja terjeszteni a modern kísérleti színház eszméjét. Modern Kísérleti Színház – ezért hívják Mokiszinnek öt magát is, és egy kicsit olyan ez, mint a Csakoda. Szent Johannát rendez a faluban, ahol elöször nem értenek semmit bel?le, aztán lassan megértik, hogy mindez az ö életükröl szól. Mokiszin kicsit megváltja a világot, aztán mire oszlana a sötétség, orvul lelövik öt is.
Huszonvalahány évvel késöbb, 1945 tavaszán, apám még valahol a Kárpátokban harcolt, amikor Budapesten már ki lehetett jönni a pincékböl; a legsötétebb idöket túlélt müvészek és müvészettörténészek pedig azonnal munkához láttak. A müvészettörténész Kállai Ernö és a szobrász Jakovits József, akik néhány hónappal késöbb a XX. századi magyar képzömüvészet egyik legprogresszívebb csoportját, az Európai Iskolát alapítják, a háborúból ocsúdó Pesten egy teherautót szereznek, felpakolják rá a hozzájuk hasonlóan gondolkodó müvészek szobrait és festményeit, és Csepelre mennek, hogy a csepeli vasmunkásoknak elmagyarázzák a kortárs müvészet lényegét. Akciójuk komoly érdeklödést kelt, az Európai Iskola tagjai pedig az elkövetkezö idökben nemcsak kiállítanak, de folyamatosan elöadásokat is tartanak, járják a vidéket, absztrakt és szürrealista müveket mutogatva és magyarázva. Három évvel késöbb a csoportot a mindent kézben tartani akaró, a másként gondolkodást büntetö, kommunista kultúrairányítás megszünteti.
A hetvenes évekre apám nem szívesen emlékszik vissza, nem volt egy világos korszak. Akkoriban nem volt semmi sem fekete-fehér, már a tür-tilt-támogat is vita tárgya lett, érdekes frizurájú vallásos belsöépítészek pártházak bútorzatát tervezték, jó áron, jó minöségben. Ebben a szürke, de mégsem fekete-fehér rendszerben volt azonban néhány ember, aki a kultúra terjesztését tüzte ki célul, ennek egyik bázisa volt a Népmüvelési Intézet. Tegnap az egyik diplomázó hallgatómmal meglátogattuk Bak Imrét, ö volt öt éven keresztül az Intézet képzömüvészeti programjának vezetöje, készítettünk vele egy interjút. Elmondta, mennyire fontos volt akkor számára, hogy a vidéki müvelödési házakba eljusson a XX. század valamennyi izmusának híre, és a kortárs müvészet. Nyíregyházán 1975-ben a hard edge-röl és a colour fieldröl beszélt, másutt rajztanároknak továbbképzéseket szervezett. Az akkori kortárs müvészet legkiválóbb türt képviselöit gyüjtötte maga köré, ök rajzottak ki az országban, hogy a hiperrealizmusról, a konceptuális müvészetröl vagy a documentáról beszéljenek, diákat, söt saját müveket mutogatva. A Népmüvelési Intézet módszertani anyagokat biztosított, alkotótáborokat, müvésztelepeket szervezett, megalapította többek között a Józsefvárosi Galériát. Aztán a népmüvelés gondolata és intézménye egy évtizeddel késöbb, a rendszerváltás idején a kukába került, a nép és a müvelödés gyanús szavakká váltak, ma már nincs Népstadion és nincs Müvelödési Minisztérium.
A kétezres évek közepén apám érezte, hogy fekete fellegek gyülekeznek. Egyre rosszabb lett a kedve, a TV-székház elfoglalását egyszerüen nem értette. Ekkorra már megvakult, de rádiót sokat hallgatott, és mindig figyelte a dolgokat. Meséltem neki Nemes Csaba projektjéröl, amit a 2006-os eseményekröl készített (apám megjegyezte, hogy eseményeknek korábban az 1956-os forradalmat nevezték az óvatosak), és amelyet végül nem küldtek ki a Velencei Biennáléra. Söt, még egy cikkemet is felolvastam neki. Andreas Fogarasi üres müvelödési házakat végigpásztázó munkájáról írtam, amely egy elfeledett világot idézett meg, az egykor élettel teli, mára elhagyatott és kihasználatlan tereket. Vitányi Iván a Népmüvelési Intézet egyik egykori vezetöje, aki csak néhány évvel fiatalabb apámnál, élesen kritizálta a projektet, mert szerinte Fogarasi a m?velödési házakat halott intézményeknek láttatja. Bár megértem Vitányit, de nem volt igaza: Fogarasi melankolikus projektje a múlt feldolgozatlanságáról és a jelen lehetetlenségéröl szólt, pontosan jelezve, hogy az elmúlt két évtizedben hol és mit hibáztunk el.
Most itt vagyunk egy hibás jelenben, ami nagyon sötétnek tünik, de van néhány érdekes jel, amely azt mutatja, hogy vannak, akik elöbbre tekintenek. Tudják, de lehet, hogy még csak érzik, hogy a magyar kultúra, a kortárs képzömüvészet szempontjából az intézményrendszer összeomlása után az lesz a döntö, hogyan lehet okos pedagógiával új vizuális kultúrát teremteni. Hogyan lehet a müvészet gondolataival átitatni ezt a középszürke világot. Most persze az is jó, hogy a Csakoda egy vidám projekt, amelynek nincs manifesztuma, mert nem akar kizárni senkit. Egyelöre lehetöséget akar nyújtani. Lehetöségeket akar megragadni. A gyökerénél megragadni a problémát. Hogy a növényi hasonlatnál maradjak, a Csakoda valaminek a csírája, aminek egyszer majd intézményesülnie kell, de nem a mai intézmények értelmében, hanem újfajta módon. Például ismét rajztanárokat kell majd meggyöznie. Össze kell majd fognia a müvészet terjesztöivel, müvészettörténészekkel, kurátorokkal, népmüvelökkel. Módszereket kitalálni. Visszagondolni Mokiszinre, az Európai Iskolára, a Népmüvelési Intézetre, Fogarasira. Sötét idökben a múltból eröt meríteni. Okosnak lenni, mert sötét idökben nincs retúr. Most voltam apámnál, kérdeztem, hogy van? Azt mondta, egy kicsi fényt még mindig lát.
A kiállítást megnyitom.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
CSAKODA - DE IDE IS! Vernissage in MÜSZI!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
14. December, 2012
19:00 Opening speech: JÓZSEF MÉLYI arthistorian
20:00 MAYBERIAN SANSKÜLOTTS concert
21:00 GAZSI RAP SHOW and The Children of the Atom
Address: MÜSZI, 1-2. Blaha Lujza square
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
Our first appearance in the capital was in 2012 in MÜSZI. We organized a summarizing/year closing exhibition here. MÜSZI was a conscious choice because it acts the part of a community center in a rethought way at the very middle of the city. We named the exhibition for Csakoda - De ide is! - in rough translation: "Only there -- but here as well! We intended to refer to the changed context. The exhibition was preceded by a two months long serious preparation which resulted in a 270 pages book about our project and a lot of new artworks inspired by our experiences.
Opening speech of József Mélyi:
Ladies and Gentlemen, Dear Students,
Many people say that we live in the darkest age. I asked my father about this, he answered that it's dark though but it was worse before. He knows what he talks about, he'll be 93 years old next year- He was born during the Russian Civil War, where the White Army purged the Red Army and vice versa. Don't be horrified, I'm at the right vernissage. What I started to say came to my mind in connection with the Csakoda project. In that civil war period a few people, who got fed up with the slaughter, thought that only culture could bring light to darkness. Some years after my birth a movie came out, called Shine, shine my star! It is about a man, Iskremas, who drives into the endless countryside by a horse carriage and tries to spread the idea of modern experimental theater to the ruined and sacked towns and villages. His name is the acronym of The Art of Revolution to the Masses, and it's a bit similar to Csakoda. He stages Jeanne d'Arc in a village, where the village people could make nothing of it at first, but then slowly begin to understand that the play is about their lives. Iskremas saves the world for a while, but just when the darkness begin to fade, he get assassinated.
Some twenty years later, in the spring of 1945 my father was still fighting somewhere in the Carpathians, when it became possible to come out of the cellars in Budapest; the artists and art historians, who survived the darkest time, started working instantly. The art historian Ern? Kállai and the sculptor József Jakovits, who some months later established the European School, one of the most progressive art groups in the 20th century Hungary, picked a truck at the middle of Hungary's awakening from war, collected the works of like-minded fellow artists and headed towards Csepel to explain the essence of contemporary art to the ironworkers. Their action gained significant attention, and later the members of the European School organized exhibitions in the the countryside and gave lectures on abstract and surrealist works. Three years later the group was ceased by the control freak, punitive communist governance.
My father reluctantly remembers the 70's, it wasn't a bright period. There was no black and white, the principle of "forbid - tolerate - support" was the matter of debate as well. Some people lived in this grey system whose aim was cultural mediation. The basis of their activity was the Institute for Cultural Education. Yesterday with one of my students we visited Imre Bak who was the leader of the fine art program of the Institute for four years. He talked us about how important was to get the knowledge of the 20th century isms and contemporary art to the countryside. He talked about hard edge and colour field in Nyíregyháza and organized trainings for art teachers elsewhere. He surrounded himself with outstanding representatives of the "tolerated" category, who swarmed out to give lectures on hyperrealism, concept art and Documenta by showing diapositives and own works. The Institute of Cultural Education provided methodology, organized art camps, and, inter alia, established the Gallery of Józsefváros. Ten years later the idea and institution of cultural education got scrapped. Expressions like "education of the people" and "people" become suspicious after the regime change.
(...)
Now we are here in a faulty present, which seems to be very dark, but some interesting signs do exist and point ahead. They know, or they feel, that after the collapse of the cultural system in Hungary, from the aspect of Hungarian culture and contemporary art, the effective way is going to be to create a new visual culture with the help of a smart pedagogy. How can we impregnate this middle-dark world with the thoughts of art? Csakoda is a cheerful project, they do not have a manifesto, because don't want to exclude anybody. They want to open the door for something. They want to make the best of something. They want to grab the problem at the root. Let me stay at the plant-metaphor: Csakoda is the germ of something, something that once should be institutionalized, but not in the meaning of the present institutions. For example: they'll have to convince art teachers, join forces with art mediators, art historians and curators to find out new methods. They ought to recall Iskremas, the European School, the Institution of Cultural Education. To gain strength from the past in these dark days. To be smart, because there is no return ticket in dark times. I've just come from my father, I asked how was him? He told that he still saw some light.
I open the exhibition.
